Utcagyerekből Nobel-díjas genetikus
2016. szeptember 18. írta: MonsoonInfo

Utcagyerekből Nobel-díjas genetikus

capecchi.jpg„Délre mentem, néha az utcán éltem, néha csatlakoztam más utcagyerekek bandájához, máskor árvaházakban laktam, és az idő legnagyobb részében éheztem. Az emlékeim ebből a négy évből élénkek, de nem egybefüggők; inkább pillanatképek sorozata. Némelyikük leírhatatlanul brutális, némelyikük elfogadható” – mondja Mario R. Capecchi genetikus, molekuláris biológus, aki 2007-ben megosztva nyerte az orvosi Nobelt, amelyhez megrázó gyerekkoron át vezetett az útja.

Még 1996-ban pedig Kyoto-díjas lett: a japán Nobelt szintén a szakmai eredményekért és az emberiség szolgálatában nyújtott kiemelkedő teljesítményért adják. Ezzel együtt felkérték, írjon arról, hogyan töltötte korai gyermekéveit, azzal a céllal, hogy felfedje mindazon hatásokat és tapasztalatokat, amelyek elősegíthették a díjazottak kreativitásának kibontakozását. Csakhogy az ő esetében ezek a hatások merőben mások voltak, mint a többi díjazottnál.

Életében, ahogy írja is, a korai, fizikailag és lelkileg támogató környezet teljes hiánya végül azért létrehozta a belső hajtóerőt, amely hozzásegítette az általa bejárt életúthoz, és megmutatta, hogy a korai hátrányok legyőzhetők, és az álmok elérhetők. Capecchi a visszaemlékezésben nagynénjére és nagybátyjára hagyatkozik, valamint olaszországi régi ismerősökre, akik még emlékeztek rá kisgyerekkorából. A sajtó pedig megtalálta lány féltestvérét, akiről egyáltalán nem tudott, és időskorukig nem is találkoztak egymással.

A nagyanyja amerikai festő volt, aki a 19. század végén nőként, saját elhatározásából fejlesztette magát elismert művésszé, ami akkor ritkaságnak számított. Nagyapja régész volt, de meghalt az I. világháborúban. Nagyanyjuk egyedül nevelte fel három gyerekét, portréfestőként dolgozva, köztük a tudós édesanyját, Lucy Ramberget. Ő, bár az USA-ban született, Firenzében nőtt fel, a család villájában, amelyet anyjuk végül amerikai lányok iskolájává alakított át. Lucy tehetséges költő lett, a párizsi Sorbonne-on végzett, majd ott is maradt: irodalmat és nyelveket tanított.

Ekkor ismerte meg Luciano Capecchit, az olasz légierő tisztjét, akivel viszonya lett, de a házasságra nemet mondott, amit fia bátor döntésnek tart, tekintettel apja természetére. 1937-ben született meg Mario Veronában, akivel Lucy egy tiroli faházba költözött. Nem ok nélkül: tagja lett egy olasz antifasiszta társaságnak, és a fasizmus erősödésével világossá vált számára, hogy nincsenek többé biztonságban kisfiával. Így is volt. 3 és fél éves koráig élt anyjával a faházban, amikor 1941-ben német tisztek érkeztek hozzájuk, és letartóztatták Lucyt. Ez a legkorábbi emléke. Mivel anyja korán elkezdte az olasz mellett németül is tanítani, tisztán értette, mit mondanak a németek. Érezte, hogy sokáig nem fogja újra látni anyját, ha látja még egyáltalán. 

Lucyt elvitték, és mint politikai foglyot tartották fogva Németországban, Dachauban. Öccse, Edward, aki az USA-ban élt, többször próbálta megtalálni, sikertelenül. Később az Associated Press kiderítette, hogy Mario két éves korában is fogva tartották anyját egy ideig még Olaszországban. Lucy tudta tehát, mi fog történni, és készült is rá: mindenét pénzzé tette, és az összeget odaadta egy tiroli földműves családnak, csak fogadják majd be a fiát. Miután őt elvitték, Mario egy évet töltött náluk, emlékei szerint a földeken volt egész nap és a szőlőt segített szüretelni. A házat megtalálták, ma is ugyanannak a családnak a birtokában van, és amikor odalátogatott, sikerült visszaemlékeznie néhány részletre.

lucy_ramberg.jpg

Lucy Ramberg

Később bombázni és lőni kezdték a szövetségesek a területet, és őt is eltalálta egy golyó, de szerencsésen túlélte. Egy év után – rejtélyes okokból – elfogyott a pénz, amit az édesanyja a családnak adott, és ők egyszerűen kitették az utcára, 4 és fél évesen. Ekkor kezdődött több mint négy évig tartó kóborlása, utcagyerekek között és árvaházakban.

Néhány feljegyzés szerint az apja vitte el a farmról, oda, ahol élt, de egyáltalán nem emlékszik rá, hogy érte jött volna, viszont találtak egy szemtanút, aki ismerte őt, mint a helyi utcagyerekek legfiatalabbikát, még Bolzanoból, amely valóban útba esik apja akkori lakóhelye felé. Azt viszont tudja, hogy 1942 után járt apja lakóhelyén többször, ahol az évek alatt összesen, ha három hetet töltött vele. Apja verte őt, és annyira szenvedett tőle, hogy a háború borzalmai közepette számára az egyik legrosszabb dolog saját apja brutalitása volt, aki végül Észak-Afrikában esett el. Később kapott levelet egy árvaházból, egy ottani nevelőtől, aki emberségesen bánt vele, és még mindig emlékezett rá. Bár onnan is megszökött egyszer, de végül ott maradt a háború végéig.

Münchent 1945 tavaszán szabadították fel, Mario anyja pedig végre kiszabadult, és első dolga volt megkeresni a fiát. 1946 októberében találta meg, épp a 9. születésnapján, egy kórházban, ahol tífuszosan feküdt sok más beteg, alultáplált gyerekkel. Az esélyük a gyógyulásra kevés volt, és még ennivalót is alig tudtak adni nekik a nővérek. Szökni innen már nem tudott: délutánra mindig felment a láza, és direkt nem adtak rá ruhát, ezzel is akadályozva, hogy eltűnjön.

Amikor anyja rátalált, Mario nem ismerte fel. A fogságban átéltek annyira meggyötörték, hogy évtizedeket öregedett, és bár 82 éves koráig élt, soha nem jött helyre pszichésen. Anyja elhozta a kórházból. Vett neki egy tiroli ruhát kalappal, amit ma is őriz. Elindultak papírokat intézni, és végre megfürödhetett rendesen, közel hat év után. Anyja öccse, Edward küldött nekik pénzt, hogy hajójegyet vegyenek, és az Egyesült Államokba utazhassanak. Nápolyból indultak, és azt hitte, hogy Amerikában az utak is aranyból vannak. Várta, hogy végre megláthassa őket, de ehelyett sokkal többet talált: lehetőségeket. Nagybátyja és felesége fogadták be őket. Edward fizikus volt, aki kvantummechanikából doktorált épp. A fizika számtalan területén tett felfedezései nagy hatással voltak Mariora, aki a Kyoto-díj átvételekor is találkozott Edwardot dicsérő japán tudósokkal, akik az ő könyveiből tanultak.

Edward és felesége, Sarah kvékerek voltak, elleneztek minden erőszakot, ezért a háború alatt Edward inkább elmegyógyintézetben dolgozott, majd Pennsylvaniaban telepedtek le, ahol alapítói lettek egy helyi közösségnek. Ide került Lucy és Mario is. Az itteni közösség és a gyerekek, akik között felnőtt, óriási kontrasztot jelentettek az olaszországi kóborlásaihoz képest, és végül itt gyógyult meg. Persze el kellett vinniük pszichológushoz is, mert annyira gyötörték a rémálmok, hogy szabályosan eltörte az ágyat, ahogy vergődött éjszakánként álmában.

A középiskola után politológiát kezdett tanulni, de hamar a kvantummechanikánál kötött ki. A főiskolának nagyon jó gyakornoki programja volt, így nemcsak élesben próbálhatta ki tudását, hanem átkerült az MIT-re is. Itt találkozott először a molekuláris biológiával, amely új, születőben lévő terület volt, és ő megtalálta élete hivatását. A Harvardon folytatott kutatásokat évekig, majd a Utah Egyetemre került, ahol nyugdíjazásáig dolgozott.

Mario Capecchi 2007-ben megosztott Nobel-díjat kapott Oliver Smithies-el és a brit Martin Evans-el közösen az úgynevezett gén-targeting, vagy célzott génbevitel kidolgozásáért: genetikai változásokat eszközöltek az állatok őssejtjeiben, amellyel különböző emberi betegségek idézhetők elő egereknél. A daganatos megbetegedések és a szívbetegségek egészséges emberekre mért csapásait, az öregedési folyamatot vagy akár az embrió fejlődését az anyaméhben is ezzel a módszerrel tárták fel. Lényeges, hogy a gén "kiütés" lehetővé teszi, hogy génenként felépíthető legyen egy betegség kialakulásának kórképe, anélkül, hogy embereken kellene kísérletezni a gyógymód megtalálásához.

Capecchi reméli, hogy története bátorítást ad azoknak, akiknek korai gyermekéveiben sokat kellett küzdeniük. Figyelmeztet arra is, hogy sok még az ismeretlen terület annak kutatásában, mi által válik egy gyerek tehetségessé, és hogyan lehetne azt kibontakoztatni. Ezért is fontos minden gyereknek hozzáférnie a megfelelő oktatáshoz, mert nincsenek jó módszerek másképp, hogy rájöjjünk: ki lesz a következő Beethoven, Modigliani, vagy Martin Luther King. 

Itt egy hasonlóan kiemelkedő karrierről olvashatsz.

 

 

Képek és forrás: http://www.nobelprize.org/nobel_prizes/medicine/laureates/2007/capecchi-bio.html?utm_source=facebook&utm_medium=social&utm_campaign=facebook_pagehttps://sg.hu/cikkek/55429/iden_is_a_genetika_vitte_el_a_nobelt

A bejegyzés trackback címe:

http://monsooninfo.blog.hu/api/trackback/id/tr9511722211

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.