A hidrogénbomba atyja, Teller Ede már az atombombán is dolgozott Oppenheimernek, később mégis ellene vallott, mert akadályozta a munkáját. A fizikusvilágot is megosztotta, ezért a politikusok felé fordult. Ronald Reagan tanácsadójaként sokan bírálták a csillagháborús terve miatt, holott része volt a Szovjetunió összeomlásában, és Közép-Kelet Európa felszabadulásában. Neki köszönhető az is, hogy az USA-ban nem volt Csernobilhez hasonló baleset, mégis Ignobel-díjjal „jutalmazták”. Amikor 1990-ben hazalátogatott, nemcsak a tudóst ünnepelték, hanem a Szovjetunió összeomlásában játszott szerepét is. A nemzetközi tudományos világ viszont megosztott volt az esetében, miszerint politizálhat-e egy tudós. Igaz rá, hogy minden eszközzel védelmezte a szabad világot.

A magyar-amerikai atomfizikus Budapesten született zsidó családban 1908. január 15-én. Hálás volt a magyar nyelvnek, annak logikát fejlesztő hatása miatt. A numerus clausus törvény miatt 1926-ban Németországba távozott. Münchenben egy balesetben elvesztette bal lábfejét. Lipcsében doktorált, majd Enrico Fermi és Niels Bohr mellett dolgozott, magyar állami és Rockefeller-ösztöndíjjal. Elvette magyar szerelmét, de nászútja miatt a Rockefeller Alapítvány felmondta ösztöndíját. 1934-ben végleg az USA-ba emigrált.

Már Szilárd Leó mellett volt a Columbia Egyetemen, amikor meghívták a Manhattan-tervbe Fermivel. A vezető Robert Oppenheimer volt, akivel nem igazán tudtak együttműködni. Teller inkább a hidrogénbombára koncentrált, és nem értett egyet a Hirosima után Nagaszakira is ledobott bombával sem. Utóbbiban plutónium volt a hasadóanyag, nem urán, és az amerikai vezetés mindenképp ki akarta próbálni. Teller alá akart írni egy petíciót, hogy ne dobjanak le atombombát, de Oppenheimer kérésére nem tette meg.

Ezután reaktorbiztonsággal kezdett foglalkozni, nevéhez fűződik a Teller-effektus, azaz a grafitos reaktorokban rejlő kockázat felismerése, amely miatt ezeket leállították. Ugyanilyen volt a csernobili, ahol részben a Teller-effektus okozta a tragédiát.

1954-re Robert Oppenheimer körül elfogyott a levegő, és bizottságot alapítottak „megbízhatóságának kivizsgálására”. Mindenki Oppenheimer mellett volt, például Neumann János is, azonban Teller Ede így fogalmazott: „…úgy érzem, hogy országunk létfontosságú érdekeit szívesebben látnám olyan valakinek a kezében, akit jobban értek, és akiben, ennek megfelelően, jobban megbízom.” Valamint: „Amennyiben a kérdés a bölcsességre és az ítélőképességre vonatkozik, akkor az 1945 óta tanúsított cselekedetei alapján azt mondanám, hogy helyesebb lenne a biztonsági igazolást megtagadni.” Megítélése addig sem volt egyértelműen jó a tudósok között, de ezután már nyíltan elpártoltak tőle.

A történet azonban árnyaltabb a szakmai véleménykülönbségeknél. Teller mindenkinél jobban látta, hogy a háború nem ér véget Németország kapitulációjával, és az új fenyegetést a szovjetek jelentik, akik ellopták az atombomba technológiáját, és ez várt volna a hidrogénbombára is. Mihamarabb el kellett készíteni a potenciálisan jóval pusztítóbb hidrogénbombát, hogy abszurd módon ez biztosítsa a status quo-t a szovjetekkel. Oppenheimer azt a véleményt osztotta, hogy most már le kell állni, a tudósok maradjanak a laboratóriumban és ne politizáljanak, akadályozva Teller terveit.

Szinte csak Neumann, Wigner és Szilárd támogatták Tellert törekvéseiben, hiszen szintén totalitárius rendszerből menekültek, jól ismerve azt, szemben a demokráciában felnőtt tudósok naivitásával. Teller szélmalomharcot vívott, miközben az USA-nak fogalma sem volt, hogy nemcsak a hidrogénbomba tervei vannak meg a szovjeteknél, hanem már a munkálatokat is elkezdték. Ezt figyelembe véve érthető meg igazán Teller jelentősége. Az Atomenergia Bizottság leszavazta tervét, főleg Oppenheimer javaslatára, aki úgy érvelt, hogy az USA így példát mutat, hogy kell korlátozni a háború totalitását. Truman kül- és hadügyminiszterei azonban – Teller hatására – igennel szavaztak, és ő 1951-ben engedélyt kapott a fejlesztésre. Később ezért vallott Oppenheimer ellen.

Taktikája bevált, bombája alapozta meg a „kölcsönösen garantált megsemmisítés” (MAD politika) irányát, azonban úgy érezte, ez nem elég a tartós egyensúlyhoz. Tovább lobbizott. Ebben a közegben nem voltak tudósok, akik keresztülhúzzák a számítását, vagy akár segítsenek abban, hogy szólnak, ha tervei nem megvalósíthatók. A politika így fogadta el fenntartás nélkül a csillagháborús terv néven ismert ötletét (Stratégiai Védelmi Kezdeményezés – SDI), amelyet már Ronald Reagan elnök tanácsadójaként készített elő. Itt már élt a propaganda eszközeivel, holott a kényszer ekkor, a ’80-as években már nem volt erős. A MAD helyett a védelemre tették ugyan a hangsúlyt, Gorbacsov mégis a status quo felrúgásának vette.

A fő gondjuk persze az volt, hogy nem bírták a fegyverkezési versenyt, a szovjet blokk életfeltételeinek további romlását nem tudták vállalni. Ettől még meglepő volt, amikor Gorbacsov előállt, hogy kölcsönösen szereljék le a támadó fegyvereket, az SDI-t pedig tartsák kísérleti stádiumban. Teller mindvégig tanácsolta Reagan-nek, hogy ne engedjen az SDI kapcsán. Mindenki azt várta, hogy elfogadják az ajánlatot, de az amerikai elnök nemet mondott. Ebben a pillanatban Reagan valóban hazardírozott a világ sorsával. De a történelem végül őt igazolta: a Szovjetunió elvesztette a világméretű játszmát és összeomlott, a szovjet blokk részeként pedig felszabadult Közép-Kelet Európa is.

Teller egész életét végigkísérte az Oppenheimer miatt érzett lelkifurdalás, de mások sem kímélték: bár befolyása megmaradt az idősebb Bush-kormány végéig, mégis Dr. Strangelove-nak nevezve írtak róla könyvet Stanley Kubrick filmje alapján. 1962-ben John F. Kennedytől kapott Enrico Fermi-díjat, de Nobel-díjjal nem tüntették ki. És végül 1991-ben, az Ignobel - a Nobel-díj paródiájaként felesleges, értelmetlen felfedezésekért osztott díj - alapításakor a Béke kategóriában rögtön őt "díjazták", az indoklás így szól: „a béke ismert jelentésének megváltoztatására irányuló, egész életét betöltő erőfeszítéseiért”.

Családja Magyarországon maradt. Szülei és húga a pesti gettóban voltak a felszabadulásig, húga férje a holokauszt áldozata lett. Szabadulás után Tállyára telepítették őket, mire visszajöhettek Pestre, lakásukat elvesztették. Teller a családja fenyegetettsége miatt nem mert elmenni Szilárd Leóval egy moszkvai konferenciára, győzködni a szovjeteket a nukleáris fegyverek leszereléséről. Szilárd kérésére Jánossy Lajos küldött intézte el, hogy a családjával végre találkozhasson San Franciscóban. 1990-től minden évben hazajött, egyszer a paksi Energetikai Főiskolán zongorán Mozartot játszott a hallgatóknak. 

Egy levelezés alapján megfordult a fejében, hogy nem az USA-ba, hanem Japánba emigrál, amikor az még nem volt Hitler szövetségese. Japán szintén foglalkozott az atombombával, és senki nem szeret eljátszani a gondolattal, mi lett volna, ha Teller Japánt választja?

Teller verse

„Keresni, várni, semmit sem akarni,
Szeretni, vágyni, egyedül maradni.
Nézni a világot becsukott szemekkel,
Látni azt, amit még nem látott ember.
Gyönyörködni titkos mély harmóniákban,
Emlékezni arra, mit sohasem láttam.
Szeretni, imádni a szent tisztaságot,
A szelet, a felhőt, a havat, az álmot.
Tenni a helyeset, nem kis örömpénzért,
Nem a túlvilági örök üdvösségért.
Tudni, hogy nincs cél, tudni, hogy nincs Isten,
Félni, hogy talán igazság sincsen.
Tudni: az ész rövid, az akarat gyenge.
Hogy rá vagyok bízva a vak véletlenre.
És makacs reménységgel mégis, mégis hinni.
Hogy amit csinálok, az nem lehet semmi…”

Itt egy másik, rendhagyó életet élő tudósról olvashatsz.

Képek és forrás: http://www.matud.iif.hu/08mar/03.html,  http://hu.wikipedia.org/wiki/Teller_Ede, http://hu.wikiquote.org/wiki/Teller_Ede, https://str.llnl.gov/str/April07/Libby.html, https://www.floridamemory.com/items/show/15448, Kassai Tibor: Szemenszedett bölcsességek, Calibra Kiadó, Budapest, 1997.