Albert Einstein már világhírű volt, amikor Hitler pártja megerősödött, majd átvette a hatalmat Németországban. A tudós nem maradt csendben: bár el kellett hagynia az országot, nem szűnt meg felhívni a figyelmet mindarra, ami hazájában folyt. Válaszul a tudományos akadémia közleményt adott ki ellene, barátai sem álltak ki mellette, vagy megfélemlítették őket, volt munkahelye náci "fajnemesítő" intézetet működtetett, vagyonát elkobozták, könyveit elégették, és nemzeti büszkeségnek számított az elüldözése. Nobel-díjas kollégáinak egy része pedig a fejébe vette, hogy meg kell tisztítani az általa művelt "zsidó fizikától" az "árja fizikát".  

Jó hírek Einsteintől – nem jön vissza.

 

Felfuvalkodott hiúság, ahogy ítélkezni mer Németország felett, anélkül, hogy tudná, mi történik itt. (Ezek) a kérdések örökre érthetetlenek maradnak egy olyan ember számára, aki sosem volt német a szemünkben, aki zsidónak tartja magát és nem is több egy zsidónál.

 

Még nem akasztották fel.

Néhány vélemény az 1930-as évek német sajtójából Albert Einsteinről, aki ekkor már nem élt az országban, de külföldről próbálta felrázni a nemzetközi közvéleményt Hitler hatalomra jutása után.

 „Csend a gonosz szemében van” - mondta. Úgy érezte, ha ő is a hallgatást választja, az bűnrészessé tette volna.

1930 szeptemberében választásokat tartottak Németországban, és a nemzetiszocialisták nagy győzelmet arattak: 6,4 millió szavazattal – ami tízszerese volt két évvel korábbi eredményüknek – a képviselői helyek 18%-át szerezték meg. A szó: „náci”, többé nem asszociációt jelentett a bolondokházára, ahogy egy kommentátor írta. A Nemzeti Szocialista Német Munkáspárt (NSDAP) a második legnagyobb párt lett, és hirtelen tiszteletreméltóvá vált.

Einstein 1914 óta élt újra hazájában, amikor is Max Planck meghívta a berlini egyetemre, illetve a Kaiser Wilhelm Gesellschafthoz (Vilmos Császár Társaság), hogy ott folytassa kutatásait. 15 évesen hagyta ott német középiskoláját, két évre rá elvesztette állampolgárságát is. 5 évig élt hontalanul Svájcban: elvégezte a műszaki főiskolát, dolgozni kezdett a szabadalmi hivatalban, majd 1905-ben felfedezései áttörést jelentettek a fizikában és meghozták számára az ismertséget. Innen költözött vissza, már svájci állampolgárként. Felvette tagjai közé a porosz tudományos akadémia is. Neki feltűnt, hogy a tagok "titkos tanácsos úrnak" és "őméltóságának" szólították egymást. "Úgy tűnt, hogy a legtöbb tag írásaiban is tartotta magát ehhez a páváskodó nagyzoláshoz, máskülönben azonban egészen emberiek voltak."

Azonban a német fizikusok hamarosan kezdtek két részre szakadni: a nemzetiszocialistákkal egyre inkább szimpatizálók állították, hogy csak egy szélhámos. Támadta Nobel-díjas is, például Johannes Stark vagy Lénárd Fülöp. Lénárdot az első magyar Nobel-díjasként emlegetik, de inkább németnek tartotta magát. A katódsugárral kapcsolatos vizsgálatai vezettek az elektron felfedezéséig, de ez a dicsőség már nem neki jutott. Főleg Einsteint hibáztatta, aki meghaladta őt. Már 1912-ben jelölték a tudóst fizikai Nobel-díjra, de nyolc alkalommal tagadták meg tőle a jelölések ellenére. Végül 1921-ben díjazták. A késlekedésben nemcsak a relativitáselmélet akkori vitatottsága, hanem Lénárd befolyása is szerepet játszott a jelölőbizottság tagja szerint. 

Lénárd először cikkeiben Einstein zsidó voltára terelte a szót, és ebből vezette le, hogy csak szélhámos lehet. Einstein rögtön észrevette, hogy munkásságának kritikája a tudományos érvekről a származására terelődött, ami abszurd volt. 1920-ban, a berlini Filharmónia nagytermében Lénárd nyilvános előadást tartott több kollégájával, hogy "leleplezzék", amikor váratlanul megjelent nézőként, és végighallgatta, hogy népszerűséget hajhászónak, plagizátornak és sarlatánnak nevezik. Egy hónap múlva Bad Nauheimban nyílt vitában védte nézeteit, de a közönség kifütyülte és közbekiabált, a rendőröknek is ki kellett vonulni. A botrány Londonig jutott, a németek nem győztek magyarázkodni, hogy nem céljuk elűzni az akkor már világhírű tudóst.

1922-ben szélsőjobboldali támadók megölték a német külügyminisztert, Walter Rathenaut, aki szintén fizikus volt, Einstein korábbi kollégája. Később egy férfit azzal vádoltak, hogy pénzt ajánlott az ő és más német zsidó értelmiségiek megöléséért, bűnösnek találták, de csak pénzbüntetést kapott. Egy nő pedig fenyegető leveleket írt a tudósnak, és a házukba is betört, majd elvitték a rendőrök. Végig kellett néznie Berlinben a nemzetiszocialisták előretörését, akikre sokan Hitler miatt szavaztak - megerősítve bizalmatlanságát a német politikai élet iránt, de még ekkor sem látta tartósnak a veszélyt: „nem élvezem Hitler úr ismeretségét. Ő Németország üres gyomrából él. Amint a gazdasági feltételek javulnak, nem lesz többé tényező.” A következő két évben azonban mások előtt felismerte, hogy cselekedni szükséges az ország általános „patológiája” miatt, amelynek a nemzetiszocializmus egy tünete volt.

A tovább erősödő náci párt nem késlekedett elítélni, „zsidó perverziónak” nevezve a relativitáselméletet. Kollégái végképp két részre szakadtak: a nemzetiszocializmus hívei Lénárd és Stark vezetésével azzal vádolták, hogy "zsidó fizikát" művel az "árja fizikával" szemben, amelyet meg kell tisztítani tőle és a hozzá hasonlóktól. Megjelentettek egy könyvet, Száz szerző Einstein ellen címmel (Hundert Autoren gegen Einstein), amelynek célja volt, hogy "a követői által keltett megfélemlítéssel szemben felmutassa ellenfelei erejét". A tudós annyit fűzött hozzá, hogy a relativitáselmélet megbuktatásához nem kellett volna száz tekintély, elég lett volna egy apró tény is.

Hamarosan annyi névtelen halálos fenyegetést kapott, hogy nem mert egyedül az utcára kimenni szokásos sétáira. De ez nem jelentette, hogy el is hallgatott. Beszédeket tartott otthon és külföldön, bizottságokba járt, írt, kampányolt, bátorított másokat és pénzt gyűjtött. Azonban 1932 végére feladta reményeit – vagy illúzióit -, hogy a többé-kevésbé demokratikus német társadalom képes lesz túlélni a gazdasági összeomlást és a nácik egyidejű ténykedését. Németországot december 12-én hagyta el, feleségével, Elzával Kaliforniában telepedtek le. 1933. január 30-án Hitler letette a kancellári esküt. A Reichstag február 27-i felgyújtása, majd az SA és SS tisztogatásai megmutatták, hogy nincs visszaút. „Amíg csak van választásom, olyan országban szeretnék élni, ahol a szabadság, a tolerancia és a törvény előtti egyenlőség mindenkit megillet. Ezek a feltételek Németországban jelenleg nem teljesülnek.” – jelentette ki.

A válasz nem maradt el: elkobozták vagyonát, így elhagyott otthonát egy náci fiatalokat tömörítő szervezetnek adták, bankszámláját befagyasztották. Az ő könyveit is elégették - Thomas Mann, Sigmund Freud, Bertold Brecht és Erich Kästner művei mellett -, mert "nem volt helyük a nemzetiszocialista kultúrában". Büszkeség lett, hogy ha el tudták üldözni, akkor az összes zsidó származású tudóst el tudják majd űzni. A német országos lapok cikksorozatot indítottak ellene, amelyekben folyamatosan támadták. Fotója bekerült a nácik ellenségeit gyűjtő sorozatba egy lapban, a kép alatt ez állt: „Még nem akasztották fel.”

Mindez mégsem érintette mélyen. Nem úgy volt kollégái a porosz tudományos akadémián, akik miatt korábban vállalta a berlini kutatómunkát. Belgiumba utazott, és átadta a német követségnek lemondólevelét az akadémiai tagságáról – a visszakapott német állampolgárságról való lemondásával együtt. Közben a kormány utasította az akadémiát, hogy kezdjék meg a tudós kizárását, de beérkezett lemondása mindenkit meglepett. Feldühítette őket, hogy kilépett magától, mielőtt kirúgathatták volna. A területért felelős miniszter kiáltványt követelt, amelyben elítélik a korábban hősnek tekintett tagjukat. A tervezet lényege szerint: „nincs okunk, hogy sajnáljuk Einstein lemondását. Az akadémiát megdöbbenti részéről ez az idegen agitáció.”

Barátja, Max von Laue elborzadt az állásfoglalás kiadásától, és kirohant ellene egy rendkívüli megbeszélésen, április 6-án. A jelenlévő 14 tagból csak egy támogatta Lauét. Még Fritz Haber, az átkeresztelkedett, zsidó származású tudós és Einstein közeli barátja is a kiadás mellett szavazott. Max Plancknak, mint az akadémia egyik állandó elnökének Einstein külön írt, miszerint nem Németországot támadja, hanem a nácik tevékenységét, de ő azt válaszolta, mind a zsidó származás, mind a nemzetiszocializmus ideológia, amelyek nem férnek meg egymással. Mindkettőt helytelenítette és inkább lojalitását hangsúlyozta hazája felé. Nyilvánosan pedig sajnálatosnak nevezte a tudós viselkedését, „amellyel lehetetlenné tette, hogy tagsága folyamatos legyen az akadémiánál”.

Planck ekkor már elmúlt 70, központi szerepet töltött be a német tudományban, ezért lavírozott. 1933 májusában, kollégái unszolására személyes meghallgatást kért Hitlertől, hogy ne omoljon össze a tudományos élet. A kancellár azt mondta, nincs baja a zsidókkal, csak az, hogy kommunisták. Planck próbált reagálni, de Hitler kiabálni kezdett: "az emberek azt hiszik, hogy idegrohamokat kapok, de az én idegeim acélból vannak!" És tovább folytatta a zsidók szidását. A találkozó eredménytelenül zárult, Planck pedig elkeseredetten állapította meg: "képtelen voltam megértetni magamat...egyszerűen nincs nyelv, amelyen az efféle emberekkel szót lehetne érteni." 

A közben külföldre költöző Haber halálakor még mert emlékünnepséget szervezni, és sok zsidó származású kollégájának segített tovább dolgozni, de egy idő után őt is támadták, „fehér zsidónak” nevezve, mert továbbra is Einstein munkájával értett egyet. Egy törvény a zsidó köztisztviselők elküldését írta elő: Nobel-díjasok és a tudomány más jeles képviselői hagyták el az országot, például Lise Meitner, aki Svédországban adta meg az első magyarázatot a maghasadásra, vagy Szilárd Leó. Egy éven belül 1700 tanárt rúgtak ki a német egyetemekről, aki tudott, elmenekült. Planck 1938-ban lemondott akadémiai elnökségéről, miután az maradék függetlenségét is elvesztette.

A háború után vált igazán láthatóvá a nemzetközi közvélemény számára, milyen pusztítás ment végbe Hitler alatt. 

Einstein korábbi munkahelye, a Kaiser Wilhelm Gesellschaft 1911-ben a német tudományos élet megújítását célzó intézetként indult. Planck vezette a háború előtt, de mandátuma lejártakor a náci kormány nyomást gyakorolt rá, hogy ne akarja folytatni. Carl Bosch követte, a társaság pedig teljes mértékben a faji ideológia kiszolgálójává süllyedt, Emberi Öröklődési és Fajnemesítési intézetében áltudományos emberkísérletek zajlottak. Többek között az egyik kutató, Otmar von Verschuer ikreken kísérletezett, amelyhez Mengele küldött holttesteket Auschwitzból. Albert Vögler, a háború alatt kinevezett elnök 1945-ben öngyilkos lett. Utána Planck újra vezette egy évig, nem sokkal később meghalt. Idős korára csak árnyéka volt önmagának: egyik fiát kivégezték, miután részt vett a Hitler elleni merénylet előkészítésében. Egy év múlva a szervezet jogutóda a Max Planck Társaság lett, egy non-profit kutatóhálózat, melynek 80 intézete van országszerte. A Berlin közelében lévő intézet mellett még tavaly is találtak emberi maradványokat. 

Lénárd Hitler elkötelezett és feltétel nélküli támogatójaként annak bukása után aggastyánként feladta magát az amerikaiaknak. Ők elengedték, nem sokkal később meghalt. Johannes Starkot pedig - aki támadta német kollégáit is, például a fiatal és tehetséges Werner Heisenberget, aki saját magára kért SS vizsgálatot, hogy tisztázzák - négy év börtönre ítélték, szintén a náci kormány kiszolgálójaként, ezt letöltés közben felfüggesztették. 

Einstein többé nem vett részt Németországgal semmilyen közös munkában, és a számtalan felajánlott német kitüntetésből nem fogadott el egyet sem, a 6 millió zsidó életét követelő holokauszt miatt.

Az USA-ban is tevékeny volt, nemcsak a szavak szintjén: eskü alatt tett nyilatkozattal segítette vízumhoz jutni az Európából menekülő zsidókat. Cionista szervezeteknek gyűjtött pénzt, és részben ő alapította a Nemzetközi Mentő Egyletet. Rooseveltnek írt levelével hozzájárult az atomboma kifejlesztésének támogatásához, amikor hírét vette, hogy a nácik is sikerrel kísérleteznek (ez később tévedésnek bizonyult). De Hirosima után – a bomba támogatását megbánva - tett az atom békés célú felhasználásáért is.

Amerikában sem egyértelműen fogadták a hatóságok: megkapta az állampolgárságot, de nem sokkal megérkezése után az FBI nyitott róla egy titkos aktát, miután nem szűnt meg felszólalni társadalmi ügyekben sem, így felemelte a hangját a rasszizmus ellen: például amikor az afroamerikai énekes Marian Andersontól megtagadta egy szálloda, hogy szobát kapjon, és kitiltották az éttermekből is, ő és felesége meghívták a házukba. Később kijelentette, hogy a szegregáció a fehér emberek betegsége. Ennyi elég is volt J. Edgar Hoovernek, az FBI leghosszabb ideig hivatalban lévő igazgatójának, hogy figyeltesse. Hoover meg volt győződve, hogy radikálisan szélsőséges. Sokan jártak így, az FBI akkor számtalan embert figyeltetett a legkisebb gyanú alapján is, akik ellen nem folyt nyomozás köztörvényes ügyekben.

A róla szóló akta már 1427 oldalnál tartott a lehallgatásokból és felbontott levelezésekből álló információk alapján, amikor 1955-ben Einstein meghalt. Ezzel be is fejezhették a tudós kukájában való turkálást, aki egyébként talán hangosan nevetett volna a vádakon, ha tud róluk: rosszabbakat kapott otthonról, a náciktól. Egyáltalán nem volt megfélemlíthető egész életében, sőt, tartotta magát ahhoz, amit még 1901-ben mondott, miszerint „az átgondolatlan tekintélytisztelet az igazság legnagyobb ellensége”.

Itt további idézeteit olvashatod.

Kép és forrás: Phillippe Halsman/TIME, pinterest.com, http://news.nationalgeographic.com/2017/04/science-march-einstein-fbi-genius-science/, https://www.theatlantic.com/science/archive/2017/06/einstein-germany-and-the-bomb/528534/, http://mult-kor.hu/20120607_150_eve_szuletett_lenard_fulop_nobeldijas_fizikus, http://www.fu-berlin.de/en/universitaet/leitbegriffe/gruendungsgeschichte/standort_mit_geschichte/kwi_anthro.html, Michio Kaku, Einstein kozmosza, HVG, 2013., https://en.wikipedia.org/wiki/Political_views_of_Albert_Einstein