Orosz fizikusok: kutatás halálfélelemben
Oroszország történelme hasonlóan zaklatott, mint azoké az államoké, amelyeket ők szálltak meg a Szovjetunió idején. Több Nobel-díjas vagy arra jelölt fizikusuk is van, mégis, jó részük teljesítményei ellenére sem kerülhette el Sztálin börtöneit vagy munkatáborait. Maga a szovjet űrrepülés atyja, a szovjetek kezdetben vezető űrhatalmi szerepét a végkimerüléséig biztosító Koroljov a börtönt és a szibériai Gulagot is megjárta az országban, ahol bármi megtörténhetett. Végül Hruscsov a Nobel-díját sem engedte átvenni, ritka cinikus indoklással.
Ha Nobel-díjat sokan nem is kaptak, egy halom Sztálin- és Lenin-díjat igen, sokuknak ezek voltak az elérhető legmagasabb kitüntetések a nyugati világtól minden szempontból elzárkózó Szovjetunióban. És az öröm, amikor újra külföldi tudományos konferenciákra járhattak, ahol találkozhattak régi, nyugati kollégáikkal. Jelentős fizikusait országuk akkor sem kímélte, mikor épp nem Szibériában vagy börtönben voltak, mert az embertelen munkatempó ugyanúgy okozhatta végzetüket. Néhányuk története egyáltalán nem mindennapi:
Lev Landau
Bakuban született, ott és Leningrádban tanult fizikát, matematikát és kémiát. De leginkább nem az órái, hanem a sajtóban akkor kibontakozó kvantumfizikai hírek kötötték le. Mint ahogy Szilárd Leót, Teller Edét és Wigner Jenőt is, akik közül Tellerrel barátok is voltak. A harkovi egyetem fizika tanszékvezetőjeként valódi műhelymunka szerveződött körülötte.
Ő segített Tisza László fizikusnak is, aki kommunista szimpatizáns volt, és Teller barátja. Budapesten börtönbe zárták, szabadulása után nem kapott munkát, ezért Teller kérésére a harkovi egyetemen szerzett neki állást. Landau a sztálini tisztogatásokat megúszta, de sok kollégáját, barátját vesztette el (például Subnyikov és Rozenkevics fizikusokat, akiket kivégeztek). Végül Ernest Rutherford tanítványa, az egyik moszkvai hazalátogatásakor határzár miatt ottragadt Pjotr Kapica hívta dolgozni - a kényszerű maradásáért cserébe neki felszerelt - moszkvai Fizikai Problémák Intézetébe.
Már egy éve itt volt, mikor 1938-ban letartóztatták két kollégájával együtt szovjetellenes tevékenységért. Előkerült egy röplap, amelyen hármójuk neve szerepelt, és amely a diktatúra helyett valódi szocializmust követelt. Reménytelen volt a helyzetük: ennél sokkal kevesebbért is halál járt. Kapica és Niels Bohr is levelet írt Sztálinnak, kérték, hogy Landaut fiatal korára való tekintettel engedjék el. Nem kaptak választ. Ekkor Kapica saját életét kockáztatva tovább küzdött: levelet írt Molotovnak és Berijának, az államvédelem főnökének, amelyben személyesen vállalt kezességet Landauért. Végül egy év után kiengedték, egyik társa 10 év börtönt kapott, a másik 20 évet munkatáborban töltött. (Tisza László visszajött Budapestre, ő mondta el Tellernek, hogy bánnak Landauval.)
Landau újra kialakította műhelyét és fáradhatatlanul dolgozott tovább: 1942-ben kapta meg a Nobel-díjat a szuperfolyékonyságot magyarázó elméletéért. Dolgozni többé nem tudott egy autóbaleset következményeként. Híres maradt arról, hogy indokolt esetben nyers tudott lenni a hatalom képviselőivel is, de a jó érvek nélküli diákok is erre számíthattak. Ennek ellenére más iskolák hallgatói is az ő szakmai műhelyébe jártak. Bebörtönzött barátjának nyíltan, rendszeresen pénzt küldött, és Kapicával is tartotta a kapcsolatot.
Pjotr Kapica
Mert őt elüldözték, amikor a szovjet atomprogramban nem volt hajlandó részt venni. Kapica 1978-ban kapott megosztott Nobel-díjat az alacsony hőmérsékletek fizikájának kutatásáért. Egyik alapítója a Nobel-békedíjas Pugwash-konferenciáknak, az atomfegyverek betiltását célzó tudósmozgalomnak, Szilárd Leóval együtt. Kapica nemcsak Landau életét mentette meg, sokan neki köszönhették szabadulásukat, akikre talán kivégzés vagy munkatábor várt volna. Sőt, odáig ment, hogy levélben kérte Sztálint Berija felmentésére, látva, milyen pusztítást végez. Életét annak is köszönhette, hogy korábban Rutherford mellett dolgozott, és Nyugaton sokat látott a bombák készítéséről. Más tudósok is szinte csak annak köszönhették életüket, hogy nagyerejű fegyverek készítésében vették hasznukat. Így érezte például Vitalij Ginzburg is - aki 2003-ban kapott Nobel-díjat -, amikor politikailag megbízhatatlannak minősítették, és hajszálon múlt az élete.
Igor Kurcsatov
A szovjet nukleáris program atyjának nevezik. Nemhogy nem utasította vissza az abban való közreműködést, de élére is állt. 30 évesen a fizikai tudományok doktora volt. A leningrádi Műszaki Fizikai Kutatóintézetbe került, 1940-től már ő is publikált az uránhasadásról, és megbízták az első szovjet bomba fejlesztésével. Sztálin 1948-at adta meg határidőnek, és személyesen Beriját küldte felügyelni a munkát. A szovjet ügynökök ellopták az amerikaiaktól a bomba részleges dokumentumait, azokból is dolgoztak, de az azokban leírt minden kísérletet újra el kellett végezniük, mert Berija félt a dezinformációtól. Az amerikaiak végül megelőzték őket (a németek pedig abba is hagyták a kísérleteket). Kurcsatov a kudarc után atomreaktorokkal foglalkozott, az elsőt öt kollégájával együtt indította el.
Vezetése alatt készült emellett az első ciklotron, Európa első atomreaktora, a világ első termonukleáris bombája, ipari atomerőműve, tengeralattjáró-atomreaktora és atomjégtörő-reaktora. Többek között négyszeres Sztálin-díjas, ötszörös Lenin-díjas és háromszoros Szocialista Munka Hőse volt. Kollégái generálisnak hívták, mert mindenben azonnal kezdeményező szerepet vállalt, ami csak érdekelte. A rohamtempót, amelyet diktált, nemcsak mások, ő maga sem bírta: részleges bénulása lett, és korán, 57 évesen halt meg. Nevét egy elem, a kurcsatóvium őrizte a szovjeteknél. De miután az amerikaiak tudták csak újra előállítani, rutherfordium lett belőle.
Andrej Szaharov
Nagyapja társadalmi igazságosságért küzdő ügyvéd volt, apja pedig fizikatanár, béke iránti vágyát és természettudományos érdeklődését volt kitől örökölnie. A fizika szak elvégzése után csak nehéz fizikai munkát kapott, de folyamatosan küldte írásait Moszkvába, végül így figyeltek fel rá. A háború után kutatói állást kapott a tudományos akadémián, és Kurcsatov mellett részt vett az atombomba projektben.
1953-ban az első kísérleti hidrogénbomba robbantást is végrehajtották, főleg az amerikaiaktól lopott tervek alapján (ahogy az atombombánál). Teller ezt megelőzően egyedül vívta szélmalomharcát az USA-ban, hogy előbb kész legyenek a fegyverrel, amelynek terveiről akkor nem tudták, hogy a szovjetek is ismerik. Ez később derült ki, így Teller jelentősége is, akit addigra már szinte kiközösített a tudóstársadalom az USA-ban, mert politizálni kezdett a béke hidrogénbombával való - abszurd, de működőképes - biztosítása érdekében. Így kb. fél évvel előzték csak meg a sikeres amerikai kísérletek a szovjetekét.
Szaharov ’61-ben megcsinálta a Cár bombát, amely meghaladta Teller bombájának kapacitását. Szerencsére ekkor már inkább az atom békés célú felhasználása felé irányultak a kutatások, így Szaharov is egy fúziós reaktoron kezdett dolgozni. Nem ítélte meg olyan negatívan Tellert, mint sok amerikai tudós: azt gondolta, ők ketten hasonlóak, hiszen mindketten a hidrogénbombával járultak hozzá a törékeny béke fenntartásához, ha már a szuperhatalmak a fejük felett rivalizáltak. Ugyanakkor később ellenezte Teller csillagháborús terveit, és ez ösztönözte, hogy kiálljon a nyilvánosság elé a béke fennmaradásáért. Miután egyre több államnak lett atomfegyvere, ő is hasonló változáson ment át, mint Szilárd Leó: félt egy atomháború lehetőségétől és levelet írt a moszkvai vezetésnek figyelmeztetésként. Választ nem kapott, és ilyen témájú esszéjét sem engedték publikálni. Ő azonban nem adta fel, szamizdat formájában kezdte terjeszteni írását, amely még a New York Timesben is megjelent.
A pártvezetés eltávolította a katonai fejlesztések közeléből, végül részecskefizikával és kozmológiával kezdett foglalkozni. De törekvéseit nem adta fel: mozgalmat szervezett, már nemcsak a békéért, hanem az emberi jogokért, és egy demokratikusabb Szovjetunióért. 1970-ben alapított, Emberi Jogok Bizottsága a Szovjetunióban nevű szervezetéért öt év után béke Nobel-díjas lett. Egy ideig békén hagyták, de amikor 1980-ban bírálni kezdte a szovjetek afganisztáni bevonulását, betelt a pohár, és letartóztatták. Nyizsnyij Novgorodba internálták, ahol hét évig volt házi őrizetben. Ezalatt sokszor zaklatták kijelölt lakhelyén, és éhségsztrájkba is kezdett, hogy felesége életmentő műtétre mehessen az USA-ba. Végül 1986-ban Gorbacsov gondoskodott szabadságáról, és ő azonnal újra belevetette magát a politikába. Az első demokratikusan választott kongresszus tagja lett, de egy év múlva meghalt. Emlékére alapította az Európa Parlament a Szaharov-díjat.
Koroljov az alsó sorban középen, mellette balra Gagarin
Szergej Koroljov
A Szovjetunióban a kommunizmus szinte minden büntetési formáját átélő tudós élete a legjobb példa az abszurd munkakörülményekre, annak ellenére, hogy úttörő munkát végzett, ráadásul még hírnevet sem szerezhetett magának. Ukrán származású szovjet rakétatervező mérnök volt, a szovjet űrutazás atyja. A világ első embert szállító űrhajója, a Vosztok-1 tervezője, de nevéhez fűződik az első műhold, és a Szputnyik nevű rakétaprogram is. Hogy mennyi múlt az ő munkáján, jól mutatja: korai halála után annak ellenére, hogy szovjet űrhajós járt először az űrben, a szovjet űrprogram elakadt, a Holdra sem ők jutottak fel, és a vezető űrhatalom szerepét is az USA vette át. Nevét mégsem lehetett nyilvánosságra hozni, a szovjet propaganda szerint vigyázni kellett, nehogy idegen országok ügynökei megöljék őket (holott a CIA már rég tudta a nevét). Mindenhol úgy hívták, hogy a „Főkonstruktőr”.
Ácsnak tanult, és már dolgozott 1923-ban, mikor belépett a helyi repülőklubba, Odesszában. Egy évre rá repült először, és tervezett is egy vitorlázórepülőt, amit megépítettek neki. Végül beiratkozott a kijevi műszaki főiskolára, majd Moszkvába költözött. Repülőgépek tervezésével foglalkozott diploma után, majd sugár- és rakétahajtás kutatásába kezdett, hajtóművei hamarosan felkeltették a Vörös Hadsereg érdeklődését, és szponzorálni kezdték a munkáját kutatótársaival (Sugárhajtás Kutatási Csoport volt a nevük – GRID néven ismert). A GRID hamarosan összeolvadt a Gázdinamikai Laboratóriummal és ő az intézet vezetője lett. Megszületett kislánya, és élete minden szempontból sínen volt.
Karrierje robbanásszerű növekedését Sztálin törte ketté. Nem úszta meg az 1938-ban kezdődött óriási tisztogatást. Több millió ember kivégzése és bebörtönzése mellett Koroljovot is felforgató tevékenységgel vádolták. 10 évet kapott, miután bűnösnek találták abban, hogy a folyékony hajtóanyagú rakétákat preferálta a központilag támogatott szilárd hajtóanyagúakkal szemben.
Az ítélet után néhány hónappal később Szibériába, a Gulagra került, ahol egy aranybányában kellett dolgoznia. A kolimai munkatáborban évi 30%-os volt a halálozási arány. Elvesztette összes fogát, eltört az állkapcsa, és szívproblémái kezdődtek. De túlélte, és valamivel később felülvizsgálták ügyét Moszkvában. Visszahozták egy börtönbe, közben skorbutot kapott és majdnem meghalt. Befolyásos barátai elérték, hogy ne küldjék vissza a munkatáborba. Helyette szellemi rabszolgaként a börtönben dolgozhatott különböző projekteken, de hasonló intenzitással, mint egy bányában (ezt Magyarországon is alkalmazták, például Kozma Lászlónál). Először a TU-2 bombázón dolgozott, majd Valentyin Gluskohoz került, aki később a világ legnagyobb tolóerejű rakétáját, az Enyergiját tervezte. 1944 júniusában végül felmentették, de nem hagyhatta el Glusko irodáját, a háború miatt.
Egy évre rá viszont már Becsület érdemrendet kapott, a Vörös Hadsereg ezredese lett, és Németország szovjet megszállás alatti részére küldték, ahol a V2 rakétákról gyűjtött dokumentációt. Főkonstruktőr lett az RKK Enyergija akkori elődjénél, és hadifogoly német mérnökökkel folytatták tovább a munkát. Egy év múlva kész volt az első szovjet ballisztikus rakéta, amely az akkor már politikailag sem problémás folyékony hajtóanyagú volt. Az R1-et továbbiak követték, az R7 már a világ első interkontinentális ballisztikus rakétája volt, amely 5,4 tonnányi atomrobbanófejet 7 000 km-re is eljuttathatott. Néhány év múlva a Szovjet Kommunista Párt (SZKP) és 1957-re a szovjet tudományos akadémia tagja is lett. Elismerték, hogy büntetése igazságtalan volt.
Még ebben az évben olvasott az amerikaiak ötletéről, hogy műholdat küldjenek az űrbe. Az ő ötlete volt, hogy előzzék meg őket, így még abban az évben az R7-ből megszületett a Szputnyik-1, amelyet fel is lőttek. A világsiker a szovjeteké lett, Hruscsov pedig további sikereket követelt. A Szputnyik-2 elindult az űrbe, Lajka kutyával. 1961. április 12-én pedig a Vosztok-1 fedélzetén egy ember is, Jurij Gagarin. A szovjetek öröme határtalan volt, ebben a pillanatban vezető űrhatalom voltak. Érdeklődésük a Hold felé irányult, az R7 fejlesztése után szabályosan lőni kezdték, 3 rakétával, ezekből a középső el is találta (a Luna-2), melynek célja az erőfitogtatás volt. Ezzel együtt elkezdtek dolgozni a Holdraszálláson.
Amely végül nem valósult meg, két okból. Koroljov a Gulagon olyan rossz fizikai állapotba került, és a későbbiekben az űrverseny miatt olyan keményen dolgozott, hogy szervezete nem bírta tovább, és korán, 59 évesen meghalt egy rutinműtét közben. De volt más ok is, amiért életében sem haladtak: később tudta meg, hogy valójában tudós kollégája, a börtönévek alatti főnöke, Glusko jelentette fel, és miatta került a Gulagra. Ezzel olyan ellenségeskedés kezdődött köztük, amely aláásta a közös munkát, és szintén okolható a holdraszállással kapcsolatos munka megakadásáért.
Nobel-díjra is jelölték, de nem vehette át: Hruscsov cinikusan azt mondta neki, hogy az nem egyetlen ember eredménye, hanem az egész szovjet népé.
A szovjet tudósok motivációja nem minden esetben világos: hírnév iránti vágy ugyanúgy mozgathatta őket, mint a hazaszeretet, még olyan esetben is, mint Koroljov, aki a Gulagot is megjárta. De volt, aki nyíltan szenvedett az országban uralkodó állapotok miatt, ilyen volt Lev Landau, vagy a mindenáron békéért harcoló Szaharov is. Vagy Kapica, aki el tudott menekülni, hogy ne kelljen elvei ellenére dolgoznia, és ettől még a tudományos élet a mai napig számon tartja.
A leghíresebb orosz (irodalmi) Nobel-díjas, Alekszander Szolzsenyicin 11 évet töltött börtönökben és munkatáborokban, ez alapján írt könyve, az 1973-as A GULAG szigetvilág megjelenése után megfosztották állampolgárságától és kiutasították. 1994-ben tért csak vissza, nem sokkal később meghalt. Eredetileg matematikát, fizikát és irodalmat tanult, dolgozott is matematikatanárként.
Itt az atombomba magyar tervezőjéről olvashatsz.
